A japán, aki új színt hozott az amerikai fabútor gyártásba: George Nakashima

DESIGN HISTÓRIA

Szerző: Pécsi Balázs / The Gentleman's Review magazin

Egy tervező, aki igazából nem érezte se ide, se oda tartozónak magát, mégis, mindkét énje hatott rá, amelynek eredménye egy unikális életmű lett. George Nakashima hatalmas, világmegrendítő ambíciók nélkül, ösztönösen újított meg egy iparágat.
 

Ehhez azért picit zseninek kell lenni. 

Nakashima 1905-ben született a washingtoni Spokane-ben, majd 1929-ben diplomázott építészetből az állami egyetemen. Miután mesterdiplomáját is megszerezte a massachusettsi műszaki egyetemen, eladta az autóját, hogy világkörüli útra induljon egy gőzhajón. Egy évet töltött Franciaországban, hogy különböző munkákat elvállalva összegyűjtsön annyi pénzt, hogy legyen ideje a művészettel is foglalkozni. Párizsban összebarátkozott Le Corbusier-vel, akivel azonos nézeteket vallottak az építész hivatásról.



Ezután Észak-Afrikába vezetett tovább az útja, végül pedig Japánba, ahol egy amerikai építésznek, Antonin Raymondnak kezdett el dolgozni. Ez idő alatt beutazza a szülei által hátrahagyott országot, tanulmányozza a japán építészetet és dizájnt. A tanulás mellett mást is nyer ezzel: megismeri feleségét. A japán évek legfontosabb megbízatása egy társasház Indiában, amelynek munkálatait két éven (1937-1939) keresztül vezeti a főnöke megbízásából. Ekkor tervezi meg az első bútordarabját. Ez alatt pedig elmerül egy szekta, az Aurobindo jógi vezette csoport tanaiban is. 1940-ben aztán hazatér Amerikába, hogy bútorokat készítsen és famegmunkálást tanítson Seattle-ben. Sok más japán származású amerikaihoz hasonlóan azonban őt is internálják a II. világháború alatt. 1942-ben egy idahoi táborba küldik, ahol megismer egy japán ácsot, aki megtanítja neki a raboskodás alatt a tradicionális japán kézi- és asztalosmunka minden trükkjét.


 

Megszületik a Nakashima-stílus

1943-ban volt főnöke kifizeti a megváltását, így szabadul a fogolytáborból, és Raymond pennsylvaniai farmjára költözik, hogy csirkékkel foglalkozzon. Nakashima itt fedezi fel, hogy milyen kifejező anyag is a fa a maga természetességében, mennyire szép lehet egy erezet, egy „hiba”, amely nem elvesz, hanem hozzátesz az esztétikához. Elkezd hát cégeknek bedolgozni, például a Knollnak, amely még ma is forgalmazza a tervező fekete székét. Vállalkozásának nagy löketet ad a Rockefeller család 200 darabos megrendelése is. Nakashima önmagát „hindu katolikus shaker japán amerikainak” nevezi, ez a komplex identitás pedig jól leírja a művészetét is, amelyet a japán teaszertartás, az amerikai shakerek bútorzata és a zen buddhista szépségeszmény inspirál. 


 

A fogolyból nemzeti kincs lesz

1964-ben aztán Ahmedabadba megy egy indiai építész ismerőse meghívására, ahol az indiai Nemzeti Dizájnintézet megbízásából különböző bútorokat tervez. Ezeket 1975-ig folyamatosan gyártják, amíg a barátja nem távozik az intézettől. A kiruccanás ellenére Nakashima alapvetően otthoni stúdiójában dolgozott a pennsylvaniai New Hope-ban. Az épület éppen ezért 2008-tól műemléki védettséget élvez, 2015-ben pénzbeli támogatást is kapott állagmegóvásra a Getty Alapítványtól. Nakashima másik stúdiója egyébként a japán Takamacu városban található, ez ma egy múzeumnak és emlékháznak ad otthont.



A New Hope-i ingatlan is múzeumként funkcionál, a Nakashima Alapítvány a Békéért üzemelteti itt a Minguren Museumot 1984-től, amely évben a mester meg tudott vásárolni egy hatalmas diófa rönköt, amelyből az úgynevezett Béke Oltára asztalok is származnak. A művész szerint, ha minden földrészre jutna ebből az oltárasztalból, a világ egy jobb hely lenne. Az elkészült darabok Amerikában, Oroszországban, Indiában és Dél-Afrikában találhatók jelenleg. Nakashima darabjai manapság igen keresettek gyűjtői körökben, ami talán annak is köszönhető, hogy az 1990-ben elhunyt művész stílusa tényleg egyedülálló volt a maga nemében és korában. A céget ma lánya, a szintén dizájner Mira Nakashima vezeti, aki folytatja édesapja oltárépítő misszióját is.