Victor Vasarely születésének 120. évfordulója alkalmából országszerte kiállítások és szakmai események idézik fel a magyar származású, nemzetközi jelentőségű művész életművét. A Pécstől Budapestig ívelő jubileumi programsorozathoz kapcsolódik a Vasarely öröksége című kiállítás, amely a MaxCity Design Center Galériájában nem elsősorban történeti visszatekintésre, hanem Vasarely művészeti gondolkodásának kortárs továbbélésére vállalkozik. Vasarely öröksége ugyanis jóval túlmutat az op-art művészettörténeti fogalmán. A budapesti Műhelyben szerzett, Bauhaus-szemléletű tapasztalatoktól kiindulva olyan egyetemes vizuális nyelv kialakítására törekedett, amelyben geometria, szín, ritmus, ismétlődés és optikai mozgás egységes rendszert alkot. A Plasztikai ábécé elemei a képet nem lezárt, egyszeri kompozícióként, hanem variálható vizuális struktúraként értelmezték. Vasarely számára a művészet ennek következtében kiléphetett a táblakép hagyományos keretei közül, és kapcsolatba kerülhetett az építészettel, a tárgykultúrával, a sokszorosítással, végső soron pedig a mindennapi élet egész vizuális környezetével. Ennek társadalmi dimenzióját a Színes város programja fogalmazta meg talán a legradikálisabban. Vasarely elképzelésében a művészet nem kizárólag a múzeum és a galéria autonóm világához tartozik: jelen lehet az épületek homlokzatán, a közösségi terekben és a városi környezetben. Képzőművészet, design és építészet határai így átjárhatóvá válnak, a vizuális kultúra pedig a társadalmi tér alakításának aktív eszközévé válhat.

A Vasarely öröksége – A látás geometriája kurátorai ennek a nyitott művészetfelfogásnak megfelelően olyan kortárs magyar képző- és iparművészek alkotásait helyezik egymás mellé, akiknek praxisában Vasarely gondolkodása közvetlen vagy közvetett referenciaként ma is felismerhető. A geometrikus absztrakció, az op-art, a repetíció, a moduláris szerkesztés, a színek ritmusa és az érzékelést elbizonytalanító optikai struktúrák mellett az organikus formaképzés és a valós vagy virtuális mozgás is megjelenik.

A kiállítás vizuális íve a táblakép síkjából indul, majd fokozatosan lép ki a térbe: festmények, plasztikák, kinetikus és optikai művek, üvegtárgyak kerülnek párbeszédbe bútorokkal, lámpákkal, funkcionális és építészeti designtárgyakkal. A különböző műfajok nem hierarchikusan, hanem egymásra reflektálva jelennek meg. A műalkotás és a használati tárgy, az autonóm és az alkalmazott művészet közötti határ tudatos elmosása maga is Vasarely programjának egyik továbbélő öröksége.

A kiállítás ezért nem Vasarely formavilágának újrajátszását keresi. Sokkal inkább azt vizsgálja, hogy az általa felvetett kérdések – kép és tér, forma és mozgás, művészet és technológia, autonóm mű és design, alkotás és társadalmi környezet kapcsolata – miként fogalmazódnak újra a jelenben. A Vasarely öröksége ebben az értelemben nem lezárt művészettörténeti hagyaték, hanem egy ma is működő gondolkodásmód: olyan vizuális program, amely a kortárs magyar képzőművészet és design számára továbbra is inspirációt és újraértelmezhető lehetőséget jelent.